Most lehet, hogy egy pár napig hallhatatlan leszek, dehát nekem is kell élnem valamikor. Vagy nem?
Rohadt alma, amin élünk - Compositio composita rerum
Ilyen nincs is, de mindegy. A Ronald csávó hogy feszül a falon, mi? Vigyorog, mintha muszáj lenne. Jól be voltunk tépve. Aztán a nyár eljövetelével mindig megszaporodnak a henye esték meki flessel megfűszerezve. Műkaja, művilág, műfasz. Műalma, műkörte, műköröm.
Kompót lesz belőle.
"Why the fuck you wanna be like that?!"
Kiskorában az ember nem félti magát, mégsem lesz semmi baja. Esik-kel, verekszik ököllel, botokkal, és mégis - egy elenyésző kisebbségtől eltekintve - szerencsésen és egészségesen felnő. Aztán ahogy egyre több dolgon megy keresztül, egyre több dolgot tanul meg, és egyre több dolgot tudhat a háta mögött, elkezd magára vigyázni. A vélt, vagy valós értékekkel arányosan nő önmaga féltésének mértéke. És minél jobban félti magát valaki, annál több baja lesz. Én olyan tizennégy éves korom óra "tudom az eszemet", és azóta csak a bajok szaporodnak. Kajak lelkileg elhasznált lettem huszonkét éves kormra. Minél többet foglalkozom azzal, hogy nekem mi (lenne) jó, annál szarabbul érzem magam, és annál gondterheltebb vagyok. Minél több célom van, annál több fejfájást okoz a megvalósitásuk, vagy a meg nem valósulásuk okozta kudarc élmény. Faszért nem maradunk gyerekek, ha? Mondjuk én személy szerint utáltam az lenni. Folyton az elbaszott, idegbeteg anyám, meg a teljesítmény arányában pénz formájában szeretetet adagoló, követelőző apám "nevelésének" voltam ki téve. És én még voltam olyan hülye, hogy megpróbáltam megfelelni a következetlen anyám hangulatingadozásainak, meg az apám mindig újabb és újabb elvárásainak, amik természetesen soha nem fogytak el, határ a csillagos ég... Kibaszottt, rohadt gecik! Ezek a dolgok persze kurvára nyomot hagytak a jellememen, meg a személyiségemen, ami egy pár éve kezdett el tudatosulni bennem, és próbálok harcolni a rossz beidegződések, meg tulajdonságok ellen, de azért nem könnyű, mert mélyen gyökereznek. Bár valahol hálás vagyok az elbaszott gyerekkoromnak, mert ha normális szüleim lettek volna, lehet, hogy most nem egy ilyen degenerált állat lennék, hanem egy átlagos, unalmas, normális csávó. Így legalább valamitől különleges vagyok... Meg az is lehet, hogy ha kiegyensúlyozott, nyugodt családi légkörben lett volna részem, akkor most nem zúzós zenéket hallgatnék, hanem Justin Timberlake-et, meg kis mitugrász, RnB-s, köcsög niggereket. Na mindegy, vissza a témánkhoz. Volt olyan? Az értékeink miatt lesz egyre több bajunk? Azt hiszem, valami ilyesmire kerestem a választ. Például Bruce Lee már annyira tudott, hogy emiatt halt meg olyan fiatalon, mert a teste nem tudott alkalmazkodni az ő lelki szintjéhez, és túl hamar elhasználta földi porhüvelyének tartalékait. De most nem? Nah. Ezen kicsit tökre kiakadtam, de lehet, hogy buziság ilyeneken rágódni.
De végülis Johnatan Davis is gyakran kiborul a buzis témákon...
Írtam
- És hol van a bizalom, Divine?
- Ütközetben eltűnt.
Az Úr adta, az élet elvette.
Divine van Vragenlijst
Ha én lennék egészséges, hányan lennének betegek? Ha én lennék normális, hányan lennének aberráltak? Bezárnám őket egy intézetbe.
Ha megfognám a kezedet, hányan engednék el? És neked jobban számítana, hogy én fogom, mintha százan mások? Annyi kezed úgysincs.
Ha én írnám a történelmet, mi maradna ki belőle? Az emberiség biztosan. Sőt minden más is, és békében élnék a kietlen Földön, és enném a homokot. Falnám az időt...
Te mit mondasz, ha én azt mondom, élet? Te mondasz valamit, és én azt mondom rá, élvezet. Ki is röhöghetsz, leszarom.
Ha majd egyszer megértek mindent? Nem, akkor sem.
És válasz(ol)ok.
Holnap toljad keményen csajszi! Szeretlek.
Nevetséges
Micsoda szar szervezés. Néha úgy érzem, Isten már természeti csapásokkal, meg lemerülő mobiltelefonokkal akar távoltartani a tépéstől. Ám legyen, de akkor sikerüljön a vizsgám, és utána ordas kurvák hordják elém a drogokat tonnaszám! Aztán táncoljanak és szopjanak, baszni nincs kedvem velük, mert az fárasztó. Na mindegy. Nekem már az is elég, ha kapok egy köcsög kettest, aztán egy kis MDMA az agyba, buli, és otthon vár a zöld meg a bong.
A halál faszára, bazdmeg!
Tanácstalanság gyűrűzött be az életembe vegyes érzelmek és kötődés képében. Az alkonyat már nem jelent akkora örömöt, és a hajnal nem hoz olyan nyugodt álmot, mint régebben. Égő szemekkel lefeküdni...
Kéne már.
"Lassan múlnak a percek, lassan telnek az órák"
Csak látványos áldozatot érdemes hozni. Ennyit erről. Amúgy járok a suliban egy suck-körre. Azt tanuljuk rajta, hogy hogyan fogunk megdögleni. Na nem is. Nem is járok ilyenre. De ha járnék, akkor az erről szólna. Vagy ha lenne egy, ami erről szólna, akkor járnék. A nappalaim még unalmasabbak, mint az éjszakáitok. Kéne már egy kemény szintetika partit kinézni a programajánlóból. A cuccot mi vinnék, a partit meg a cucc. Cső, baszod!
"Rendetlen rendező rendez, bontja a formát."
Ilyen se lesz többet, már megint
A blogon nem igazán szoktam politizálni, és ennek több oka is van...
De!
Az SZDSZ gennyes söpredéke nem szerzett egyetlen mandátumot sem az EP választásokon, ami csodálatos. Ha jövőre ez a mélyrepülés megismétlődne az országgyűlési képviselők választásán, akkor ez a "párt" végre valahára végleg eltűnne a süllyesztőben. Ha ez megtörténne, talán lenne esély arra, hogy egy új liberális párt alakuljon, akik nem csak a nevükben lennének liberálisak, illetve a liberalizmus számukra nem a magyarság szapulását és ellehetetlenítését jelentené. Nem a buzik és cigányok jogain pörögnének folyamat (azon is kell, de nem ennyit, és nem így), és nem tennék nevetség tárgyává a magyar értékeket és a magyar múltat. Védenék a szólásszabadságot, és nem gyűlöletbeszéd törvényért agitálnának, védenék a magántulajdon szentségét, és nem azokat, akik meglopnak minket. Sorolhatnám még, de egyenlőre nem teszem, mert nem akarom magam egy olyan álomba ringatni, ami talán majd szertefoszlik az emberek hülyeségén. Egy a lényeg: Jövőre se szavazzatok az SZDSZ-re!
Finita la commedia.
Novella a feketeségről
Hazafelé baktatott, és úgy tett, mintha nem is érdekelné semmi. Nem nézte meg a csinos lányokat, akik partizni indultak, és nem kapta fel a fejét a részeg kanok hőbörgésére, akik meg ezeket a lányokat indultak megbaszni. Már esteledett, és az utcai lámpák sárgás fényében minden olyan nyugodtnak, puhának és letisztultnak tűnt. Amikor az egyik sarkon megállt, hogy cigire gyújtson, egy fekete foltra lett figyelmes a földön. Amolyan nagyon nem odaillő fekete folt volt ez, mintha hiányzott volna ott egy darab a világból. Sokáig nézte, de lehet hogy csak néhány másodpercig, de mindenesetre nagyon nyugtalanította a látvány. Azután rálépett, mert ez volt az egyetlen gondolat, ami akkor foglalkoztatta. Ezután a folt már nem a földön volt, hanem ott éktelenkedett a cipőjén. "Mi a picsa?" - kérdezte, és megpróbálta lerázni onnan, de nem ment. Rázta még egy darabig, ugrált, a levegőbe rugdosott, de semmi sem történt, azt leszámítva, hogy nagyon is úgy tűnt neki, hogy a folt nagyobb lett. Ez kicsit megrémítette, és inkább kibújt a cipőjéből, de akkor vette észre, hogy már a zokniján is ott van a feketeség. Azt is levette, de nem tudott szabadulni a dologtól, mert az már a lábfejét is egészen bekebelezte. Amikor ezzel szembesült, végső soron teljesen úrrá lett rajta a nyugtalanság, meg még egy halovány érzés, hogy meg fog halni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve félmeztelenre vetkőzött, és akkor vette észre, hogy a testét véletlenszerű elrendeződésben már egy jó darabon elborították a fekete foltok. "Ez szopás, bazdmeg." - gondolta, és csak bámult a semmibe. Azután eszeveszett üvöltözésbe kezdett, és megpróbálta levakarni magaról azt a valamit, de nem járt sikerrel. Fetrengett a járdán, ütötte magát, zihált a kétségbeeséstől, és véresre karmolta a mellkasát, de csak annyit ért el vele, hogy néhány közeli házban felgyulladtak a villanyok, és kiváncsi tekintetek kezdték kémlelni az utcát. Mindig is utálta az embereket, és nem akarta, hogy bárki is ilyen állapotban lássa, ezért inkább felkapta a cipőjét meg a pólóját, és hazafelé indult. Először sietett, azt gondolván, hogy mihamarabb szól a szüleinek, és bemennek a kórházba, de aztán a következő sarkon elbizonytalanodott és megállt. Hangosan felnevetett, hiszen megérlelődött agyában a felismerés: "Menthetetlen vagyok." Fogta magát, és elindult az ellenkező irányba. "Kimegyek a kedvenc dombomra inkább, semmi kedvem a kétségbeesett anyám kapkodásához, és az apám néma aggódásához. Igen, azt hiszem nekem már tényleg mindegy." Azzal csak ment és ment a kedvenc dombja irányába, mert neki ilyenje is volt, végtére is egész életében antiszociálisnak hitte magát, de ki tudja. Voltak barátai, meg haverjai, barátnője és ismerősei, szóval lehet, hogy mégsem volt olyan szar az élete, mint hitte. Ez ebben a pillanatban tudatosult benne is, és érezte a sors iróniáját. "Érezlek, te kurva irónia!" - kiabálta bele a éjszakába, de csak a tücskök ciripelése felelt. Már egészen közel járt céljához, és a foltok is jelentős mértékben elszaporodtak a testén. Már inkább a teste részeit lehett foltoknak hívni a feketeségben, de csendes volt minden, és sehol egy lélek, ezért valahogy már nem is zavarta annyira a dolog. Fájdalmasnak amúgy sem volt mondható, sőt inkább kellemesen bizsergett egész testében, mintha valami elfojtott energia szabadult volna fel belőle a feketeség nyomán. Aztán megérkezett, és leült a padra. A házak fényeit nézte, mint azokon a napokon, amikor nem érezte úgy, hogy meg fog halni. Gondolatok cikáztak a fejében: "De szeretem őt... Még el akartam menni arra a... Szerettem volna még beszélni... Én még..." Ilyen és ehhez hasonló, egyszerűbbnél egyszerűbb gondolatok, mégis mindegyik annyira fájdalmas volt számára, hogy még csak be sem tudta fejezni őket. De amikor az egyiket elhessegette, felbukkant egy másik, és amikor már nem bírt velük, akkor egyszerre özönlötték el az elméjét, és könny szökött a szemébe. Fel akart kiáltani, hogy: "A kurva életbe!" De nem volt hozzá ereje, így csak valamiféle erőtlen nyöszörgésre futotta. "Szépek a fények." - gondolta, és ez volt az egyetlen, ami megnyugtatta. Ekkor azonban észrevette, hogy a feketeség már teljesen elborította mindenhol, és csak az arca maradt még tiszta és fiatal. Már nem is törődött semmivel, csak bámult maga elé réveteg tekintettel. Várta a zord befejezést. Amikor már csak a jobb szeme maradt, és körülötte még egy kis rész, felötlött benne az elhatározás: "Az én életemnek akkor is én fogok véget vetni!" A haldokló utolsó lázadása, végső, dacos gőgje volt ez a világ ellen, amit ő soha sem szeretett, és most jobban gyűlölt, mint valaha. Felpattant a padról, nekifutott a domb sziklás, meredek szélének, és a mélybe vetette magát. Abban a pillanatban, ahogy elrugaszkodott, az arcának utolsó kicsiny szegletét is felfalta a feketeség, és egész lénye feloldódott az éjszaka sötétjében. A ruhái egykedvűen hullottak alá sziklafal tövébe.
Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk
- Nagyon kolbász vagy, Divine!
- Kösz.
Isa, por ës homou vogymuk.
